... lehúnyom szememet
mint kinek
a világgal semmi dolga
festek
írok
filmet vetítek
belülrõl a szemhéjamra

Az ember néha képpé válik.

Néha kirajzolódnak elõtte
életek.
Köztük a magáé.
S képpé állnak össze elõtte
a viszonylatok,események,
dolgok.
Máskor képtelenségek
rajzolják át képességeit.

Az ember néha képpé válik:

s szorongatják a keretek.
Az ember néha képpé válik.
Mert ami fontos,
de nem tudja megnevezni,
azt az ember sokszorképbe menti.

Képekbe,
miknek léte egy pillanat:
az ember a levegõbe húz vonalat
és színeket lát
és bólogat:
és képpé áll
és foszlik a pillanat
és tûnik
és gyûlik
valahol: tudat alatt.

Az ember néha képpé válik.
Egy freskóvá,
mely penésszel mállik
és nem láthatók már
se hõsök,
se szentek,
csak sebek nyoma
és keresztek.

Az ember néha képpé válik.
Nem menekülhet:
róla még
minden kiderülhet.
Nem tehet mást,
csak függ ott egyre
akkor is, hogyha
nincs hozzá kedve
valaki
idegenéletét keretezve.

Az ember néha képpé válik.
Nem rajzol újra
és nem fest át.
Csak képbe
menti önmagát.

Az ember néha képpé válik.

Vonalból, foltból, színbõl
rejteket készít magának.
Már nem ábrázol,
már nem áltat.
Már semmi más
csak önmaga képe.
Felfüggesztve
a magány keretébe.

Az ember néha képpé válik.

Hátha így rátalálhat
a másik,
aki tudja,
hogyan kell õt nézni,
ki látni tud
és nem beszélni,
akinek tekintete varázsol,
aki kiszabadítja a képbõl azt
kit ábrázol.

Az ember néha képpé válik...

... vagy várja csak,
hogy egyszer majd
azzá válik,
hogy történik valami végre
vele:
egy képbe emeli
valaki
megváltó
keze...

/Kunt Ernõ/