Kinéztem az ablakon. Valahogy ma minden más. Szürke, üres. Az életnek szinte nyoma veszett. Fázom. Testem minden porcikáját hideg levegő járja át, mely úgy ráz, mintha egy árammal teli teremben landoltam volna egy vizes tengeri csobbanás után. Egyedül vagyok.
Nincs mellettem semmi, nem ölel át senki. Csak én és az apró cseppek, melyek talán éltetőek lesznek majd tavasszal, de most nem. Nincs benne béke, nincs benne szépség, zord és piszkos az egész, talán, mint én. Űr van bennem, nincs élet, se félelem. Az érzéskhez nem társulnak megválaszolatlan kérdések, hiszen azok sincsenek. A magány belül, mint egy féreg emészti fel testem, s szívem. Felfal. Belém költözött.
Az élet jövendője kiszámíthatalan, a múlt már megéltje megmásíthatatlan, a jelen számomra még érthetetlen, a jövő megsejthetetlen, s a sors:megváltoztathatatlan. Nem tehetünk érte, nem tehetünk ellene, járunk egy utat, hol szembe nézhetünk vele,de olykor e játszma esélytelen.
A cseppek még mindig esnek, s szememből lassan könnyek hullanak, nem értem magam. Elvesztettem a kezet, melybe kapaszkodhattam, elvesztettem e napot, így már megoldást találni sem tudok erre az érzésre, mely belül marcangol...
Minden lépésünkre figyelnünk kéne, minden döntést okosan kéne meghozni. Mineden nap jól kéne teljesíteni, s még a körülöttünk élő emberekkel is jó kapcsolatokat teremteni. Gyakran hiányzik a közeg, amit baráti körnek hívunk, olykor nevetünk, de legbelül csak sírunk és sírunk. Hát élet ez? És Te érted ezt? mert akkor kurvajó neked!
hmm, hát mi is foglalkoztat egy 16 évest? mostmár csak nevetek magamon
Utolsó kommentek