Vajon meddig lehet konform az ember? Hol a határ a saját érdekek képviselete és a lázadás között? Létezik egyáltalán?
Napjainkban talán ez nem is annyira fontos, hiszen öntudatosabbnál, öntudatosabb a felnövekvő, aki mindig tudja mi a jó (neki), hol az igazság (egy olyan szituációban, ahol ő vádlott), s hogyan képviselje önmagát (bárhol, bármikor, bármiben). Van az öntudat és az öntudatlanság között is határ?
Egyre inkább az az érzésem, hogy az öntudat, csak egy idióta fogalom, mely önzővé tesz, csak saját optikából szemléltet, nem sarkall belátásra hibáidat illetően, ellenben a másét pillanatok alatt észreveszed és szembe szállsz vele. A tanácsot nem hallgatják meg, ennek következtében magukévá sem teszik, nem gyúrják meg, formálják, emésztik, nem azt látják, hogy ez a mondat talán hasznos lehet, hogy minden egyes elhangzott szó felhasználható.
Az emberek nem akarnak fejlődni. Persze nem az összes ember, de nagyon sok van azokból, akik abban a hitben élnek, hogy úgy tökéletesek, ahogy vannak, pedig azt hiszem nem is létezik teljes tökéletesség.
Fejlődni szakmailag, többet elérni IGEN, de mi van az önmagunk fejlesztésével? Teljes regresszió...
Vannak, akik életük szabályok nélkül nem képesek leélni. Ez ad keretet mindennapjaiknak, értékeiknek, az életük veleje nem más, mint egy jól beszabályozott rendszer, s igényük sincs ezek áthágására.
Hol a határ?!
Kell, hogy feszegessük, kell, hogy próbára tegyük magunkat, s az is, hogy a bejárt utak között választani tudjunk. Fontos a szabad akarat, de milyen áron?
Kit, mit, kiket, miket kell feláldoznunk azért, hogy nekünk jó legyen? És természetesen: mi a jó?! (nekem, neked, családodnak, barátaidnak, a közösségednek, a társadalmadnak)
Mik azok a dolgok amiket viselnünk kell? És meddig? Mikor helyezhetem akaratom mások akarata felé? Mikor kell az én akaratomat mások akarata felé helyezni?
Mennyi veszélyt hord magában a beszabályozott élet, ugyanakkor a szabadság megízlelése is?
Tudjátok, Holt költők társasága.
Utolsó kommentek