pourtant rien

A Radiohead a 2003-as Hail To The Thief albummal a Kid A és Amnesiac kísérleti hangzását visszaterelte az OK Computer rockzenekari megszólalása felé, Thom Yorke frontember pedig The Eraser című kvázi-gitármentes szólólemezére mentette ki laptopdemóit. Az oxfordi kvintettnek időközben a lemezszerződése is lejárt, így másfél évtizedes karrier után Yorke-ék tiszta lappal kezdhettek a folytatásba. A világ kíváncsian várta, hogy a modern intellektuális könnyűzene legnagyobb zenekara merre lép tovább.
 

Thom Yorke és zenésztársai láthatóan valami újat akartak, hiszen az egy évtizede mellettük lévő Nigel Godrich helyett egy igazi sztárproducerrel, a rocktól az elektronikán át a kommersz popig minden stílusban gyakorlott Mark ” Spike ” Stenttel (Björk, Massive Attack, Madonna, U2, Oasis, No Doubt, Gwen Stefani stb.) kezdtek dolgozni 2006 tavaszán. A tucatnyi új szerzeményt élőben is kipróbáló, májustól augusztusig tartó – a budapesti Sziget Fesztivált is érintő (amin ott voltam és életembe nem volt még akkora koncert élményem, mint ott, több ezer ember a nagyszínpad előtt és oldalsó szektoraiban egy gombostűt sem lehetett volna elejteni, üvöltő emberek, becsukott szemek, egyedül mindenkivel persze, komolyan, sosem éreztem olyat, mint akkor, azon az augusztusi estén, majdnem sírtam a gyönyörűségtől:) – turné után azonban mégiscsak Godrich-hoz tértek vissza, és vele öntötték formába az új albumot. Amit aztán 2007 októberében egy váratlan húzással legális letöltés formájában dobtak piacra, teljes mértékben a vásárlókra bízva a vételár meghatározását! Többmilliós lojális rajongótáborukat ismerve persze biztosan nem járnak rosszul ezzel a páratlan reklámértékű, szimpatikus közönségbarát gesztussal, főleg, hogy az In Rainbows albumot fizikai formában is elérhetővé teszik: 40 fontnyi összegért már most megrendelhető a december elejére ígért discbox verzió, ahol a lemezanyag dupla bakeliten és CD-n, egy nyolc plusz számot tartalmazó bónuszkoronggal és egy díszes könyvvel kiegészítve vehető kézbe. 

  Az In Rainbows igazi meglepetése, hogy egyik korábbi Radiohead-lemezre sem hasonlít konkrétan. 10 szám, 42 perc – ilyen rövid albumot utoljára karrierjük kezdetén, az 1993-as Pablo Honey-val alkottak, de azon 12 dal volt. A rövidséggel egyszerűség párosul: ilyen könnyen befogadható lemezt az 1997-es OK Computer óta nem adtak a világnak, de ez még annál is tisztább és átláthatóbb („szinte kínosan minimalista”, ahogy egyszer Thom Yorke jellemezte az anyagot felvételek közben). Az éles gépi dobokkal, elevenen artikulált énekkel, puritán, de szép gitártémával induló nyitódal, a 15 Steps rögtön megadja a pozitív felütést, amit aztán egy breakbeat betét, virgonc basszus és „hej!”-t kiáltó gyerekkórus hangsúlyoz, majd a gyors tempójú, torzított gitáros – némiképp Pearl Jam-es hangzású – Bodysnatchers következik (Thom éneke mindkét dalban Jeff Buckley hatását tükrözi, akinek voltak is hasonló grunge-os rockdalai). Aztán a Nude című gyönyörű lassú dal az OK Computer idejébe repíti vissza a hallgatókat: az 1997-98-as turnén debütált szerzeményből a rajongók már egy évtizede várták a stúdióverziót, hát most végre itt van – és csak az Exit Music (For A Film) és a Motion Picture Soundtrack című korabeli klasszikusokkal említhető egy lapon! 

  A lemez további részében is folytatódik az ide-oda ugrálás a hangulatok és a tempók között. A Weird Fishes/Arpeggi egy mániákus kurta groove-ra épülő gitárbontogatós szám, a triphopos ritmusú All I Need billentyűs dominanciájú darab (mindkettő besűrűsödik és besötétedik a végére), aztán a lemez közepén a kétperces, dobmentes, akusztikus gitárral és vonósokkal kísért Faust ARP a hatvanas-hetvenes évek fordulójának két tragikus trubadúrfigurája, Syd Barrett és Nick Drake felé biccent. A visszhangosan csattogó ritmusú Reckoner építkezik a legtöbb elemből a leglátványosabban (ennek lényegében semmi köze a 2001 tájáról ismert azonos munkacímű szerzeményhez), a finoman lüktető, nyugis, elszállós House Of Cards és a fix gyors tempót tartó, de hozzá akusztikus gitárt használó Jigsaw Falling Into Place a két legfülbemászóbb darab (ezek származhatnának akár a kilencvenes évek második feléből is), a Videotape gitármentes, zongora uralta testamentuma pedig gyönyörű, felemelő lezárás (az utolsó másfél perc már tisztán instrumentális). 
  Ami Thom Yorke szövegeit illeti, az Amnesiac, Hail To The Thief és The Eraser albumok politikus felhangjainak itt most nyoma sincs. A bizonytalanság és szorongás („hogy végezhettem ott, ahonnan indultam?” „nem értem, mit csináltam rosszul” „ne legyenek nagy elképzeléseid, úgysem válnak valóra” – ezek az első három dal kezdősorai) után a vágy, a kísértés, a csábítás lesznek a fő témák, sőt az intellektuális énekestől oly meghökkentő „nem a barátod akarok lenni, csak a szeretőd akarok lenni” kezdetű House Of Cardsban még egy feleségcserélős swinger party képe is felsejlik. A hamis kártyavárak összeomlanak, a kirakós összeáll, és a végén a megbékélt modernkori Faust már készen áll a halálra, hogy Mefisztó lerántsa a pokolba. „Bármi is történik, nem kell félned / tudom, hogy a mai volt életem legtökéletesebb napja” – búcsúzik. 
 
A Radiohead zenei fenegyereke, Jonny Greenwood szerint az In Rainbows ugyanolyan hosszan stúdiókísérletezett, pepecselve összerakott lemez, mint a Kid A és az Amnsiac volt – de egyáltalán nem hallatszik rajta. Semmi nagy koncepció, semmi mellékvágány. Csak tíz dal és mind a tíz remek.

vááá, de még mennyire:)
jah és Déri Zsolt nevezetű férfiútól ollóztam!