szerintem már most kezdek teljesen összeomolni, de nem is mondok semmit, mindenkinek az agyára mennék vele, meg úgyis megvan mindenkinek a maga baja, és egyébként is, nah. nem szeretem a hiperérzékeny periódusokat, amikor mindent túlreagálok, és egy szépen néző szempártól is elbőgöm magam, pláne a (minimális) cseszegetésektől. nem tudom erre, hogy lehetne rágyúrni, de nem ártana.

az utolsó munkahelyen töltött napom iszonyú volt. mármint így érzelmileg. ez tényleg nem szimplán munkahely volt, valami más. olyan sok érzés kavarodott bennem, de tartottam magam, amíg bírtam... elmentünk szent misére, ahol a fiatalok nagyon ügyesek és helyesek voltak. szívszaggató volt végig nézni a társaságon, bár pár kedvencem jelen sem volt. egyszer csak beindult a könnyzápor, s onnan nem volt megállás. a csúcspont az volt, amikor az egyik munkatársam megfogta a kezem, a másik szép szavakat szólt hozzám és elénekelték nekem mind, az áldjon meg téged az úr című dalt, amit egyébként is nagyon szeretek. akkor már annyira sírtam, hogy nem bírtam abbahagyni, és a fiatalok is sírtak, szinte mind, aztán egyesével odajöttek megölelni, és mindenki piros-könnyes szemekkel és arccal mosolygott, olyan szép volt az egész, és tudom, hogy nem tudom itt visszaadni, és nem is akarom végülis, mert ez csak az enyém, egy olyan élmény, amit örökre el akarok tenni magamban belül, és elővenni, ha szomorú vagyok, vagy ha vidám, és közben visszaemlékezni arra, hogy itt vannak ezek a fiatalok a világban, akik mindenkinél tisztább szívvel tudnak szeretni, és sosincs bennük harag.