pourtant rien

tulajdonképpen nem is tudom, mit írhatnék. azt hiszem egy időre véget értek a véget nem érő séták önmagamban, a sebtépdeséses önnyalogatás (épp) nem motivál annyira. elég volt, utáltam magam megint, pedig már azt hittem sikerült mindig szeretni azt a valakit, aki vagyok. persze nem úúgy utálni, csak haragudtam magamra, hogy miért kell megvakítanom magam újra és újra, miért is takargatom el szemeim, miért nem akarom néha észrevenni azt, ami jónak nevezhető a mindennapokhetekhónapok forgatagában. bonyolult. nem találok rá magyarázatot. enerváló dolog segíteni, figyelni, adni. néha elfáradok, és amikor már senkit nem viselek el magam mellett, semmilyen körülmények között, kipukkasztom magam, és élvezettel válok masszává, a padlón folydogálva, majd ebben hemperegve. víííí. de most! most megtöröm impotenciám, vége a hereségnek. jujj, de csúnyán formálom a mondatokat. dühös vagyok magamra, s e fajta eréjességgel akarok magamratörni, hátha rászánom magam a tanulásra, beadandózásra és a többi, óó igen, az ördögi kör, a félévente ismtétlődő periódikus lófasz. tanulni KÉNE! pótcseló, zagyva. off.