igen... megbuktam szocpolból. minden megérzésem kiválóan funkcionált. (csak az én-védő mechanizmusom szunnyadt el, vagy szarkazmusom múlta felül valami optimizmus féle halovány reménysugár?!) vajon hol volt a hiba? a beugróban, vagy a feladatokban nem sikerült megfelelnem? szóval első uv-ra fel... csak tudnám mikor lesz. és meg tudom-e csinálni? és van-e rá időm?! 23-án szoc.munka szigorlat, a politológiát áttettem 24-re. nem tudom mennyiben szivatom meg ezzel saját magam, de volt már olyan is, hogy egy nap vizsgáztam két tárgyból, egymást követően...(és egyébként is edzett is lehetnék, hiszen folyton csak seggbe rugom önmagam, aztán sáros lábbal a nyelvemre taposok)
mindenesetre alaposan kezdek rászolgálni valamiféle krízis-intervencióra, márcsak a megfelelő szakembert kéne megtalálnom, persze körbevesz pár, de az nem ugyanaz, a barátok, csoporttársak elfogultak:)
néha eszembe jut milyen jó volt pszichológushoz járni:P
és most megpróbálok felállni, megrázni magam, és újból kezdeni........
csak az a baj, hogy akaratgyenge vagyok. szeretek ilyenkor teljes mértékben összesüppedni, hisztizni és sajnálni magam. egyszerűen nem tudok ilyen mindent megoldós, a kudarcokat gyorsan feldolgozós ember lenni. folyamatosan kérdések gyötörnek, ha van aktualitásuk, ha nem. hogy érdemes-e ezt tanulnom? hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egy segítői pályára? van bennem elég erő ahhoz, hogy elesett emberek problémáit halgassam, majd vele közös erővel, az életébe mégsem beleszólván, segítséget nyújtsak?
és mi a garancia arra, hogy ezt jól fogom csinálni? olykor azt érzem, az elhivatottság önmagában kevés.
hogy fogom feldolgozni a szakmai kudarcokat? hogy fogom ezeket kizárni a magánéletemből? vagy mindent haza fogok cipelni, és kiélem magam a családomon, vagy a hozzám közel álló embereken? kéne valami keményítés. valami, ami határokat alakít ki bennem. valami, amitől tudok szemlélő lenni, és nem minden esetben együttérző, vagy a másik végletben ítélkező.
nem akarok egy nap arra ébredni, hogy összeroppantam és kiégtem.
Bresson: Prisoner
mindenesetre alaposan kezdek rászolgálni valamiféle krízis-intervencióra, márcsak a megfelelő szakembert kéne megtalálnom, persze körbevesz pár, de az nem ugyanaz, a barátok, csoporttársak elfogultak:)
néha eszembe jut milyen jó volt pszichológushoz járni:P
és most megpróbálok felállni, megrázni magam, és újból kezdeni........
csak az a baj, hogy akaratgyenge vagyok. szeretek ilyenkor teljes mértékben összesüppedni, hisztizni és sajnálni magam. egyszerűen nem tudok ilyen mindent megoldós, a kudarcokat gyorsan feldolgozós ember lenni. folyamatosan kérdések gyötörnek, ha van aktualitásuk, ha nem. hogy érdemes-e ezt tanulnom? hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egy segítői pályára? van bennem elég erő ahhoz, hogy elesett emberek problémáit halgassam, majd vele közös erővel, az életébe mégsem beleszólván, segítséget nyújtsak?
és mi a garancia arra, hogy ezt jól fogom csinálni? olykor azt érzem, az elhivatottság önmagában kevés.
hogy fogom feldolgozni a szakmai kudarcokat? hogy fogom ezeket kizárni a magánéletemből? vagy mindent haza fogok cipelni, és kiélem magam a családomon, vagy a hozzám közel álló embereken? kéne valami keményítés. valami, ami határokat alakít ki bennem. valami, amitől tudok szemlélő lenni, és nem minden esetben együttérző, vagy a másik végletben ítélkező.
nem akarok egy nap arra ébredni, hogy összeroppantam és kiégtem.
Bresson: Prisoner
Utolsó kommentek