rendet kéne tenni végre a fejemben. kicsit össze vagyok zavarodva mostanában. keresgélem az öszefüggéseket, de nem találom. újra baromságokat álmodok, ami valamiféle félelmet és frusztrációt generalizál bennem. nem bízom.
nem tudom kiben nem, felszínes szintig eljutni a kapcsolatokban nem nevezendő nehéz feladatnak, bizonyos fokig megy, de onnan túl? meg egyáltalán -kit érdekel?
néha abban se megy, akiben szeretnék, akiben tudom, hogy lehet.
valamiféle konfliktusra vágyom, valamire, amit orvosolni kell. amit meg kell oldani, ami után örömmel nyugtázom, hogy megcsináltam. furcsa.
nem bírom ezt a csendes nyugvós állapotot, kellemesen fúj a szél, az ablakon virágillat árad be, a szélcsengő csilingel, a legszebb napjai az évnek, hónapok óta erre vártam, de nincs probléma -hát csináljak magamnak?
provokálok. napok óta azon kapom magam, hogy záporoznak belőlem a fricskák, de senki nem olt vissza... nem tudom, miért lételemem ez, miért kell, és olykor miért vágyom azt, hogy valaki a földbe döngöljön? valamiféle mazochizmus ez?
vagy csak nem akarom újra és újra elveszteni a realitás talaját és akarom, hogy valaki visszahúzzon? -félek elhinni, hogy az életem jól alakul? félek attól, hogy egy rossz nap felébredek, és rájövök, hogy az egész összetört? vagy talán épp ezzel töröm össze azt, amit szépnek ítélek? -vágyom, hogy olykor valaki rám üvöltsön HÉJ EMBER!!!
minden ok nélkül legszívesebben összecsomagolnék egy 60 literes zsákba férő motyót, és elindulnék egyedül valahová. messzire. egyedül. messzire. egyedül...
egyedül akarok lenni. az életem legalább 90%-át nem egyedül töltöm.
nem utazom egyedül, mindig van barát, vagy ismerős.
nem lakom egyedül, sem otthon, sem egerben, ahol édes hármasban telnek a mindennapok, és ez csak a szobánk. sosem alszom egyedül. nem járok egyedül iskolába, és haza sem onnan.
az órákon se vagyok egyedül, van, aki mellém ül... van, aki mellé ülök.
és csak beszélünk, elemzünk, mélyre túrunk önmagunkban és egymásba, és ez jó, ez a legjobb az egészben, de van, hogy nagyon unom, azt érzem mindent kiveszem belőlem és kiürülök. ürülék.
sosem lesz ez olyan munka, amit ha hazaértem leteszek. mindig fog valami motoszkálni a fejemben, mindig lesz benne örömöm és szívet marcangoló bánatom. a megoldatlan esetek, pedig akadályoztatnak, elkeseredést szülnek, melyeket levezetek majd a hozzám közel állókon, míg bele nem unnak, s úgy sorvadnak el, lassan, csendesen, ahogy én, vagy akár a kapcsolatunk.
igy lesz. vagy nem. nem tudom. nem tudok semmit.
kell valami, ami kizökkent, ami rendet rak, vagy káoszt szül, kell valami ritmus, ami szerint tovább mehetek. meg kell teremtenem magamban, vagy magam körül, mint valamiféle kibaszott istenség... unom.
unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt, unom a csendet...

most, hogy leírtam, remélem elmúlik.