A munka fontos, s valóban célt ad a mindennapokba. Ezt eddig is sejtettem, de mára már biztosra tudom. Még egy hetes sincs a diplomám (vagyis, hogy államvizsgáztam), s egészen pontosan még kezemben sincs a diploma, mégis már teljes elkeseredettségben ülök otthon. Hónapok óta jelentkezem állásokra, sok közülük egészen kiváló, vagy nagy kihívás, de sajnos sikertelenül. Persze nem adom fel, csak elgondolkodtam. Hisz mindig dolgozom, ha nem dolgozom iskolában vagyok, és ez így megy hosszú évek óta. Most meg semmi. Nagy-nagy semmi.

Sokáig alszom, aztán otthoni teendők várnak rám, amiket elvárnak tőlem. Amiket én nem várok el magamtól. Az, hogy itthon vagyok nem jelent mást, csak egy sebezhető felületet, hisz itthon vagy, ráérsz, csináld ez, csináld azt, miért nem csináltad ezt, miért nem csináltad azt. Akár át is válthatnék 5 funkciós bejárónővé.

Szóval nem is az a baj, hogy még nincs munkám, egyenlőre pénzem is van (kb. még egy hónapig, mikor is elmegyek Barcelonába és mindent eltapsolok), hanem az, hogy nincsenek céljaim, és túl nagy a sebezhető felület. Nehéz ez a szerepkonfliktus. Illetve az is, hogy ki mit lát abból otthon, amit teszek. (már megint gépzelel-munkát keresek, életrajzot írok, miért nem főztél?-van csomó kaja, egyél azt ami van, megint sokáig alszol-és?!mi mást tegyek?)

Nem is folytatom. Majd lesz valami.