olykor egészen szentimentális tudok lenni (minden szarkazmusom eldobva, csak nézek, és látok, méghozzá olyat, amitől belül a szívem, és kívül a szám meg a szemem is mosolyba borul)

tegnap embereséget láttam. odafordulást, és valami olyat, amit minden nap látni szeretnék.

a buszon tömeg volt, a hátsó ajtó nem működött, az emberek fel-alá másztak át egymáson, szatyrokkal, táskákkal, bőröndökkel. mellettem egy roma család ült, a másik oldalon, édes gyerekeik vannak, már máskor is utaztam velük. egy mindig álmos kisfiú, egy lány, aki végtelenül csintalan, és egy pöttöm, akinek szürkés kék szemeibe göndör fürtök lógnak. a pöttöm hol nyűgös volt, hol pajkos, hosszú volt neki az út. édesanyja megszoptatta (furcsán néznek az emberek), amikor elszomorodott és sírt (furcsán néztek az emberek). aztán jött egy bácsi, ott tudott csak megállni, ahol a család ült. a pici megérintette picur ujjaival, a bácsi meg azt mondta: "jajj, én kérek elnézést, hát ne haragudjon meg rám, hogy nem is üdvözöltem"- és kezet nyújtott a 8 hónaposnak, aki  erre szívből kacagott. aztán a kislány is beszállt a buliba, kérdezgette a bácsit mindenről, unokáról, feleségről, stb.

beszélgetni kezdtek.

a bácsi nem morgott, hogy csak álló hely van. nem volt mocskos cigányozás, nem volt semmi, csak odafordulás, beszélgetés és mosolyok. nem számított ki, honnan jött, hová tart. ki hány éves, vagy milyen származású. emberek voltak, emberekkel szemben.

közben azt gondoltam a gyerek kincs, és az élet, béke, boldogság és tisztaság titka  is bennük rejlik. akikért és akik miatt még szebb lehet minden. legyen a szép mindenkié!